Amikor magunkhoz veszünk egy kutyát, a mérhetetlen boldogságtól elvakulva fel sem fogjuk, bele sem gondolunk, hogy ebben a döntésben bizony az elmúlás is benne van.
Az idő oly illékony, annyira rövid együtt, ami nehezen feldolgozható, talán nem is lehet feldolgozni. Minden egyes perc ajándék. Értékesebb ajándék, mint egy új autó, egy drága parfüm, vagy egy márkás karóra.
Zizi nagyon sok dolgot tanított nekem. Leginkább a türelem erényét. Az életem addigi eseményei, történései sosem adtak valódi lehetőséget arra, hogy csak úgy leüljek, nyugodtan szemléljek valamit, adjak időt a megértésre, elemzésre. Mellette meg kellett ezt tanulnom.
Az ő tiszta, ártatlan személyisége megtestesítője volt a higgadtságnak, nyugalomnak. Semmi negatívumot nem volt hajlandó elfogadni, addig nem nyugodott, amíg nem érezte azt ezer százalékosan, hogy „igen, tudom, mit akarok neked átadni, közvetíteni, és te megérted azt”.
Óriási élmény volt a közös tanulás. Bejártunk minden szintet együtt, ketten, amit kutya és gazdája bejárhat, az alapoktól a felsőfokig. Sokszor azt éreztem, nem én tanítom őt, ő tanít engem. Zizi megtanított JÓL TANÍTANI.
Az egyik legfontosabb dolgot ő tanította nekem az életben. Az elfogadást. Gyerekekhez, idős, beteg emberekhez jártunk együtt, és ő minden idegszálával azt közvetítette felém, hogy mindegy, mit dobott neked az élet, én szeretlek téged. Legyél bármilyen. Sérült, beteg, fogyatékkal élő. Ember vagy, és én szeretlek. Mert csak a kutyák képesek ennyire őszintén, mélyen, előítéletek és feltételek nélkül szeretni.
Minden megmozdulásával tanított engem. Ha ez volt az ő fő feladata az életben, akkor csillagos ötösre vizsgázott. Zizi az én kutyám volt, de emléke nem csak az én szívemben hagyott maradandó nyomot. Az emléke ott van minden gyermeki kacajban, félénk simogatásban, feloldódó és eltűnő félelemben, idős emberek élményeiben. Mert ő ilyen volt. Zizi, aki egész életében csak adott.
Emléked szívemben örökké élni fog.
